Lesz, ami lesz

Ebben a sorozatban ülésrészleteket mutatok be abból a célból, hogy érzékelhetővé váljon, milyen egy Gestalt önismereti folyamat. A bemutatott részletek a valóságon alapulnak, a szövegek a kliensem jóváhagyásával kerülnek publikálásra. A személyes adatait megváltoztattam, hogy semmiképp ne legyen felismerhető, kiről van szó. Minden klienssel a közös munka más és más. Van, amikor elsősorban beszélgetünk, van, amikor a jelen idejű megtapasztalás, a testi érzetekkel, képekkel vagy mozgással való kísérletezés kerül előtérbe – mindegyik forma érvényes és értékes lehet. Csilla rendkívül nyitott az élményalapú munkára, így a közös folyamatunkon keresztül jól érzékelhetővé válik a Gestalt szemlélet működés közben. A részletek végén röviden, a teljesség igénye nélkül írok néhány szakmai reflexiót.

Csilla 47 éves, házasságban él. Három gyermeke van, akik már iskolás korúak. Otthonról dolgozik. Rendkívül izoláltnak éli meg a helyzetét, vágyna egy értelmes felnőtt közegre. Családi, nagyszülői háttér hiányában, és mivel a férj a fő pénzkereső, rá hárul a gyerekek körüli teendők nagy része is, ami megterheli. A párkapcsolatában egyre magányosabbnak érzi magát. Már az első ülésen kiemeli, hogy sokszor türelmetlen magával és a környezetével kapcsolatban. Szereti, “ha van haladás.” Gyakran az a megélése: nem elég, amit csinál, és nem elég jó.

A következő ülés egy pontján eszembe jut, hogy legutóbb félbehagytunk egy témát.

• A múltkori ülésünk végén felidézted a könyvet, amit éppen olvastál. Emlékszel, valamiért nagyon felidegesített a főszereplő, aki “letér az útról”. Az jutott erről az eszedbe, hogy nagyon fontos számodra a kontroll. Mivel nem volt akkor már időnk, megbeszéltük, hogy visszatérünk erre.
• Igen, emlékszem.
• Hogyan jelenik meg a kontroll az életedben?
• Leginkább a gyerekek kapcsán.. (Itt több példát felhoz a mindennapokból, és elmélkedünk arról, hogy túlzott szülői kontrollról vagy felelősségteljes szülői viselkedésről van-e szó.)
• Mi jut arról eszedbe, hogy “letérni az útról”?
• Nekem életem egyik legjobb fél éve volt, amikor érettségi után egy évre kimentem Németországba, minden konkrét terv nélkül. És azt csináltam, ami jött. Visszanézve, nagyon necces helyzetekbe kerültem, de mindig mindent megoldottam. Nem lett nagyobb baj. És rengeteg élményben volt részem.
• Mit szólnál, ha most a legnagyobb gyereked azzal állna elő, hogy nem akar még továbbtanulni, viszont külföldre akar menni dolgozni?
• Azt hiszem, támogatnám. De nagyon szoronganék, hogy nem az előírt úton halad. Nehéz megengedni, hogy “lesz, ami lesz”.
• Hogy hat rád ez a mondat? Lesz, ami lesz! - mondom ki lassan és hangsúlyosan.
• Hát… a gyerekek előtt nagyon ezt éltem. Izgalmas volt, energetizált ez a gondolat. …

Aztán lettek a gyerekek és ott van egy cezúra: azóta ez teljesen elképzelhetetlen. Nem engedhetem meg ezt.

• Látom, hogy megfeszült az arcod, megváltozott a tekinteted és a hangod is!
• Igen. Baromi feszült lettem. Mert arra gondolok, hogy állandóan tettrekészen és felelősségteljesen kell léteznem azóta.
• Most sajnos lejár az időnk. De úgy tűnik nekem, ebben a témában sok az energia.
• Igen, mindenképpen még térjünk vissza rá.

A következő ülésen:

• Több helyzetben is eszembe jutott a múltkori ülésünk óta, hogy mi lenne, ha elengedném a kontrollt. És hagynám, hogy “lesz, ami lesz”. De az az igazság, hogy elég szorongató a gondolat. Azt hiszem, teljesen elveszíteném a talajt a lábam alól.
• Úgy tűnik, hogy támogat téged ez a kontroll. Segít neked, hogy megküzdj a bizonytalansággal és a szorongással.
• Igen, de közben nem érzem, hogy ez jó nekem. Azt csinálom, hogy folyamatosan listázom a feladataimat. És ezeket előrébb helyezem, mint bármilyen “lesz, ami lesz” élményt. Így gyakorlatilag nincs is ilyen. Száz százalékban feladat-végrehajtás üzemmódban vagyok. Jön egy feladat, és azonnal ki akarom pipálni.
• És mit csinálnak veled ezek a feladatok, ez az üzemmód?
• Bekerülök egy alagútba, beszűkülök. Az alagút falait a feladatok képezik. Nem látok ki belőle.
• El tudod képzelni, hogy akár csak 2%-ban megengeded magadnak a “lesz, ami lesz” üzemmódot? Milyen lenne ez neked?

Itt Csilla elsírja magát. Várunk.

• Egészen elérzékenyültem a gondolattól, hogy mennyire hiányzik a mindennapjaimból ez az attitűd.
• Milyen színnel tudnád jellemezni azt, ami hiányzik?
• Élénk, napsárga. És megjelennek benne a szivárvány egyéb színei is.
• És milyen színű a feladat-végrehajtó üzemmódod?
• Az szürke - feleli gondolkodás nélkül.
• Mire gondolsz most?
• … Az energiám nagy része arra megy el, hogy bepréseljem magunkat egy értelmetlen rendszerbe. Ami nem tölt és nem energetizál. … És mégis csinálom, és ezt a példát mutatom a gyerekeimnek. …. Igen, legszívesebben most hazamennék, összepakolnám az egész családot, és elvinném őket egy világkörüli útra!

Amikor valami irritál bennünket, arra mindig érdemes felfigyelni. Sokszor előfordul, hogy egy olyan minőségről van szó, amit nem engedünk meg magunknak, ami kifejezetten hiányzik az életünkből. Csilla esetében hamar láthatóvá vált ez a dinamika. Nehéz volt számára azonosulni a könyv főszereplőjével, aki letér az előírt útról, majd felismerte, hogy a könnyedség és a nem-tervezés milyen sok energiát adott neki régen, és a gyerekek óta ez mennyire eltűnt az életéből.

Ezzel párhuzamosan a kontroll, a tervezés, a feladat-végrehajtás alapműködéssé váltak Csilla számára. Fontos, hogy a kontroll számára egy olyan megküzdési mód, amely segít neki csökkenteni a szorongást és fenntartani a kiszámíthatóság illúzióját. A Gestalt szemléletben lényeges, hogy először mindig felismerjük és elismerjük a viselkedés támogató funkcióját, mielőtt a változást felé indulnánk. A kontroll ebben az élethelyzetben védi Csillát – ugyanakkor egyre merevebbé válik tőle, és épp ez a merevség okozza a legnagyobb feszültséget számára. Ennek testi, fizikai jelei azonnal érzékelhetővé váltak, ahogy erről beszélni kezdett.

A „lesz, ami lesz” kijelentés kimondása erős érzelmi reakciót váltott ki belőle. Az derült ki, hogy ez a minőség – a spontaneitás, az intuitív cselekvés, a megengedés – hosszú ideje háttérbe szorult az életében. A tudatosításra irányuló beavatkozásaim (a nonverbális jelek visszatükrözése, a színek bevonása, a tempó lassítása) mind azt szolgálták, hogy ez a szükséglet megjelenhessen.

Nem az volt a cél, hogy a megszokott feladat-végrehajtó, kontrolláló üzemmód kiiktatódjon, hanem, hogy Csilla rugalmassága növekedjen. Hogy legyen tudatossága arra, hogy hogyan működik, és legyen választási szabadsága: dönthessen úgy, hogy adott helyzetben elengedi a megszokott működést, illetve képes legyen oda és vissza váltani a két működés között. Ezért próbálkoztam csak nagyon finoman azzal, hogy képzelje el, mi történne, ha 2%-ban megengedné magának a spontaneitást.

A színekhez kapcsolódó asszociáció fontos felismerést hozott: Csilla rálátott, hogy energiája nagy része arra megy el, hogy önmagát és családját „egy értelmetlen rendszerbe bepréselje”. A feladat-végrehajtó kontroll üzemmód pedig ehhez asszisztál, ezt támogatja. Mindez meghozta azonnal a szükségletet arra, hogy tegyen egy lépést a spontaneitás felé. Nem egy nagy váltás volt a cél, hanem az, hogy tapasztalati úton felfedezhesse: létezhet alternatíva a teljes kontroll és a szorongás között.

Ez a sorozat itt most véget ér. Csillával még benne vagyunk a folyamatban. Ki tudja … lehet, hogy egy idő múlva újabb részek is összeállnak. De az is lehet, hogy inkább megtartjuk magunknak, ami következik.