Ebben a sorozatban ülésrészleteket mutatok be abból a célból, hogy érzékelhetővé váljon, milyen egy Gestalt önismereti folyamat. A bemutatott részletek a valóságon alapulnak, a szövegek a kliensem jóváhagyásával kerülnek publikálásra. A személyes adatait megváltoztattam, hogy semmiképp ne legyen felismerhető, kiről van szó. Minden klienssel a közös munka más és más. Van, amikor elsősorban beszélgetünk, van, amikor a jelen idejű megtapasztalás, a testi érzetekkel, képekkel vagy mozgással való kísérletezés kerül előtérbe – mindegyik forma érvényes és értékes lehet. Csilla rendkívül nyitott az élményalapú munkára, így a közös folyamatunkon keresztül jól érzékelhetővé válik a Gestalt szemlélet működés közben. A részletek végén röviden, a teljesség igénye nélkül írok néhány szakmai reflexiót.
Csilla 47 éves, házasságban él. Három gyermeke van, akik már iskolás korúak. Otthonról dolgozik. Rendkívül izoláltnak éli meg a helyzetét, vágyna egy értelmes felnőtt közegre. Családi, nagyszülői háttér hiányában, és mivel a férj a fő pénzkereső, rá hárul a gyerekek körüli teendők nagy része is, ami megterheli. A párkapcsolatában egyre magányosabbnak érzi magát. Már az első ülésen kiemeli, hogy sokszor türelmetlen magával és a környezetével kapcsolatban. Szereti, “ha van haladás.” Gyakran az a megélése: nem elég, amit csinál, és nem elég jó.
Már fél éve dolgozunk együtt Csillával. Egyre mélyül köztünk a kapcsolat, egyre közelebb mer menni önmagához.
- Pár napig nagyon szomorú voltam. Egy barátnőmmel nagyon régóta nem sikerül találkozni. Vagy lemondja, vagy eltűnik. Mindig közbejön valami.
- Milyen érzések vannak most benned, ahogy erről mesélsz?
- Szomorú lettem megint.
- És a testedben?
- Lemerevedtek a lábaim. … A gyomromban érzek szorítást, a mellkasomban is. … Valami húz lefelé. Egyre kisebb vagyok. Mintha valami veszély lenne odakint. Hideg van, sötét van, és én a perifériára kerülök. … Itt nem vagyok teljes. … Mintha hiányozna belőlem egy szelet.
- Mi ez a szelet?
- Talán “az elég jó” szelet. Itt nem vagyok elég jó. Biztos valamit rosszul csináltam. Többet gondolok erről a kapcsolatról, mint ő.
- Mire lenne itt szükséged?
- Fényre, melegségre. Arra, hogy ki tudjak tárulkozni, ki tudjak nyúlni. Mozogni.
- Mi az, ami visszatart attól, hogy kitárulkozz? Hogy felhívd, és megmondd neki, hogy ez rossz neked, és szeretnél vele találkozni?
- Mit szaladjak utána? Neki nem olyan fontos ez a kapcsolat, mint nekem. Nyilván aránytalanok az igényeim. Azt gondolom, fel kéne fognom, hogy nem kellek neki.
- Inkább láthatatlanná teszed magad. Nem fontos, amit érzel.
- Igen, pontosan.
Csilla sír. Maradunk ezzel egy ideig.
- Mi jut erről az eszedbe? - kérdezem, amikor visszatér.
- Az apám. Nem volt elérhető érzelmileg. Aztán fizikailag sem. Nem foglalkozott velem. Mindig nekem kellett menni hozzá, adni neki, figyelni rá. Egy ponton bezárkóztam. Elegem lett.
- Milyen érzés van most benned?
- Most elég dühös lettem. De persze őt is megértem, mert…
- Bocsánat, hogy a szavadba vágok. Észrevetted, hogy ahogy megjelent a dühöd, egyből elkezdted mentegetni az apádat? Múltkor Tamás kapcsán is ez történt. Tudnál most egy kicsit a dühöddel maradni?
Mivel már csak öt perc van hátra az ülésből, nem tudunk belekezdeni egy két székes kísérletbe. De odateszem vele szembe az egyik széket:
- Itt ül az apád. Meg tudod neki mondani?
- Dühös vagyok rád, amiért nem ismerted fel, hogy neked nem való gyerek! És ha már megszülettem, akkor azért, hogy elérhetetlen voltál számomra! És nagyapaként a gyerekeim számára is!
Amikor lezárjuk az ülést, Csilla azt mondja, most fortyog, és ezzel ellesz még egy ideig.
Következő ülésen kérdezem Csillát, hogy ment-e tovább benne a múltkori ülésről valami.
- Igen, gondoltam sokat az apámra. Átalakult a dühöm. Eszembe jutottak pozitív emlékek is a gyerekkoromból. Múlt hétvégén pedig figyeltem magam egy másik kapcsolati helyzetben. Ott először úgy éreztem, hogy ki vagyok rekesztve. És már kezdtem is növeszteni a tüskéimet. Ilyenkor arra gondolok: Ha én nem kellek neked, akkor te sem nekem. Védem magam, hogy ne sérülhessek. De aztán elkezdtem kívülről nézni, hogy mi történik velem. És rájöttem, hogy nem akartak ezek a csajok egyáltalán megbántani, és akkor el tudtam az egészet engedni. Megnyugodtam, és tudtam velük kapcsolódni.
Egy későbbi ülésen szintén előjön a “süni” állapot, amikor a fiának az iskolai kirekesztésétől beszélgetünk megint.
- Dühös vagyok, indulatot érzek ezekkel a gyerekekkel szemben. … Nem teszem bele az energiát, hogy megbocsássak nekik. Vagy, hogy ne rosszat feltételezzek róluk…. Rájöttem, hogy nagyon jellemző rám: először megadom a bizalmat, de ha egyszer eljátsszák a bizalmamat, akkor bezárkózom, és nagyon nehéz hozzám visszaférkőzni. Megkeményedek.
A magány és az izoláció érzése Csillában gyakran visszatér az üléseken, ahogy az előző részben is láttuk. Szép lassan kezdi felismerni, hogy ez nem csak a környezetének vagy a helyzetének a következménye, hanem az ő saját működésének is van benne szerepe. Ez egy nagyon érett lépés: amikor képesek vagyunk meglátni a saját részünket egy helyzetben, még ha 90%-ban nem is rajtunk múlik. Az önismereti folyamatban valójában azzal a maradék 10%-kal (vagy akárhány százalékkal) tudunk dolgozni, ami a mi felelősségünk.
Az ülések során szépen kirajzolódott a változás paradoxona is: ha közel merünk menni ahhoz, akik valójában vagyunk, organikusan elkezd valami megváltozni. Csilla már képes észrevenni, amikor egy helyzetben automatikusan életbe lépne egy régi, rögzült megküzdési mechanizmus (megkeményedik, ezzel védve magát, hogy ne sérülhessen), és így képes másként reagálni.
Erős kapcsolati reakciók esetében a coach–kliens kapcsolat vizsgálata is szóba jöhetne, de én most a gyermekkori forrás azonosítását választottam. Ez vezetett el Csillánál a düh megjelenéséhez az apjával kapcsolatban. A dühünkhöz sokszor nehéz kapcsolódni, mert megszoktuk, hogy nem kaptunk rá engedélyt. Ezért tudatosan igyekeztem benne tartani Csillát az érzésben. Mivel már csak pár perc maradt az ülésből, egy gyors, hibrid üres székes kísérletet vezettem be. Tudva, hogy mennyire nyitott ezekre, már kevésbé óvatosan, kevésbé fokozatosan ajánlottam ezt neki, mint korábban.
Csilla erőteljes, őszinte mondatokat tudott kimondani az apjának, aki már nem él. Ennek hatására a düh enyhült benne, átalakult, és később pozitív emlékek is előbukkantak.
Az apa felidézése segített neki meglátni az összefüggést a gyermekkori élmény és a felnőttkori kapcsolati mintái között anélkül, hogy a múlt traumáinak feldolgozására irányult volna a munka.