– Olyan rosszkedvű vagy!
– Nincs rossz kedvem. Te vagy rosszkedvű!
– Hát, maximum miattad lett rossz kedvem.
– Állandóan engem okolsz mindenért!
– Pont te vagy az, aki mindig engem hibáztat!
Ismerős helyzet?
Konfliktusaink gyakran abból fakadnak, hogy a másikat hibáztatjuk, miközben saját felelősségünket nem vizsgáljuk meg. Ez gyakran annak a következménye, hogy a másikban látunk meg valami zavarót – egy hangulatot, egy viselkedést, egy tulajdonságot, egy érzést –, ami valójában bennünk is ott van, csak nehéz vele szembenéznünk. Ezt projekciónak nevezzük.
Projekció esetén nem az a helyzet, hogy a másik ember nem rendelkezik az adott tulajdonsággal, vagy hogy neki ne lenne felelőssége a helyzet kialakulásában. De azt igen, hogy a saját részünket gyakran figyelmen kívül hagyjuk.
Valamilyen szinten mindannyian projektálunk. Ez természetes, hiszen a világot mindenki a saját szubjektív tapasztalatai, értelmezései alapján látja. A nehézség ott kezdődik, amikor azt hisszük, hogy a saját valóságunk az egyedüli igazság, és nem vagyunk nyitottak más nézőpontokra. Sokszor másokkal kapcsolatban feltételezünk dolgokat anélkül, hogy valóban meggyőződnénk az elképzelésünk alaposságáról. Saját tapasztalatainkból, értékeinkből, érzéseinkből indulunk ki – és nem tudjuk elképzelni, hogy más ugyanazt a helyzetet teljesen másként éli meg. Ez nemcsak az egyéni kapcsolatainkra igaz. A társadalmi előítéletek, a rasszizmus is gyakran kollektív projekcióként működik: belső félelmeinket, elutasított érzéseinket, szorongásainkat más csoportokra vetítjük ki.
Jellemző, hogy olyasmit projektálunk másokra, amit nehéz lenne magunkban elfogadni. Ilyenek lehetnek például negatív érzések (düh, irigység, félelem, gyengeség); a felelősség valamiért; vagy például elutasított tulajdonságok, amiket nem tartunk vállalhatónak magunkban. Ezt olyan módon tesszük, hogy nagyon kritikusak vagyunk, dühösen panaszkodunk, másokat okolunk, folyton a hibást keressük, miközben defenzívvé válunk, magunkat mentegetjük.
De nemcsak a „rossz” dolgokat vetítjük ki. A csodálat, a rajongás is gyakran projekció. Amikor valakit különlegesen jónak, rendkívülinek látunk, bálványozunk, előfordulhat, hogy olyan lehetőségeket érzékelünk benne, amelyeket mi magunkban is hordozunk – csak még nem vállaltunk fel.
A projekció lényege, hogy a figyelem a másikon van, nem önmagunkon. Ennek az a hátránya, hogy nehezen kapcsolódunk magunkhoz és a másikhoz is. Hiszen nem reflektálunk magunkra, a másikat pedig torzítva látjuk. Ha felismerjük, hogy projektálunk, az egy remek alkalom az önismeret fejlesztésére. Megvizsgálhatjuk, hogy mi a miénk abból, amit a másiknak tulajdonítottunk. Feltehetjük magunknak a kérdést: Mi az, ami engem ennyire megérint a másik viselkedésében? Mi az, amit esetleg magamban nem szeretek, és benne most nagyon zavar? (Lásd ehhez kapcsolódóan a korábbi írásom a polaritásokról és az elutasított részeink visszafogadásáról is.) Vagy mi az, amit csodálok a másikban, és magamban nem találok? A konfliktusaink is egészen máshogy alakulnak, ha képesek vagyunk belátni: nemcsak a másikról szól a történet – hanem rólunk is.
A Gestalt coaching során figyelünk arra, ha a kliens sokat beszél másokról – hibáztatva vagy idealizálva őket. Ez a dinamika gyakran a coach–kliens kapcsolatban is megjelenik, ami különösen értékes önismereti helyzetet teremt. Fontos, hogy a segítő szakember önreflektív legyen és felvállalja a saját szerepét a helyzetben.
Érzékeny terület ez, de ha újra és újra bátorítjuk a klienst arra, hogy fedezze fel magában a másokban látott minőségeket, illetve vizsgálja meg saját szerepét a történésekben, akkor a projekciós működés fokozatosan tudatosítható. Ez pedig nagy lépés lehet a személyes fejlődés és a kapcsolatok minőségének javítása felé.