Belső feszültségeink gyakran abból fakadnak, hogy túlságosan szűken határozzuk meg, kik is vagyunk. Ragaszkodunk egy egyoldalú énképhez, és közben elutasítjuk vagy elrejtjük magunk elől azokat a tulajdonságainkat, amelyeket „nem szeretnénk látni”.
A Gestalt szemlélet szerint mindenkiben ott van minden emberi minőség – és annak az ellentéte is. Ezeket polaritásoknak nevezzük. Az önismereti folyamat egyik célja, hogy a kliens fokozatosan felismerje és elfogadja azokat a jellemzőit is, amelyekkel eddig nehéz volt szembenéznie. Például aki mindig visszafogott és fegyelmezett, idővel felfedezheti magában a szenvedélyes, impulzív oldalát is – még ha ezt kezdetben kényelmetlennek vagy ijesztőnek is érzi. Ez összhangban van a Gestalt egyik központi alapelvével, a változás paradoxonával: a valódi változás akkor történik meg, amikor elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek igazából vagyunk.
Ha egyre tudatosabban látjuk magunkban a polaritásokat – vagyis, hogy nemcsak kedvesek, de időnként haragtartók is lehetünk; nemcsak nyugodtak, de olykor lobbanékonyak is – akkor tágul az énképünk, és csökken a belső feszültség.
Ez nem azt jelenti, hogy minden minőséget meg kell élnünk vagy ki kell fejeznünk (pl. irigységet vagy rosszindulatot). De azt igen, hogy érdemes tudnunk ezekről a részeinkről, mert ez növeli a belső rugalmasságot, segít spontánabb döntéseket hozni, és felszabadít a megfelelési kényszerek alól. Nem utolsó sorban pedig segít abban, hogy csökkentsük konfliktusainkat.
Külső konfliktusaink ugyanis gyakran belső elutasításainkra világítanak rá. Sokszor könnyebb másban észrevenni a „hibát”, mint meglátni a saját árnyoldalunkat (ezt projekciónak nevezzük). Ha valaki zavar, irritál, érdemes megvizsgálni: mi az a tulajdonság benne, amit nehezen viselek el – és hogyan viszonyulok ehhez a tulajdonsághoz magamban?
Az irritáció gyakran azt jelzi, hogy túlzottan valamilyenné váltunk, és ami ezzel ellentétes, azt elutasítjuk. Ha rátalálunk az irritáló minőség kevésbbé szélsőséges változatára, és képesek vagyunk ezt integrálni magunkban, akkor kiegyensúlyozottabban működhetünk. (A polaritások két szélsőséget képviselnek, de ezek között számtalan árnyalat húzódik. Az integráció révén a szélsőségek megszelídülhetnek, közelebb is kerülhetnek egymáshoz).
Hogy egy példával szemléltessem: ha valaki rendkívül önálló és független, akkor jó eséllyel irritálja az, ha a másik túlzottan támaszkodik rá vagy másokra. Az önállóság lehet érték, de ha túlzásba visszük, akkor izolálódhatunk. Ha ezt felismeri az illető, és szeretne fejlődni, neki arra lesz szüksége, hogy megtalálja és integrálja magában a függőség "érett" változatát, vagyis azt a részét, amely képes nyitottnak lenni, érzelmileg kapcsolódni, bízni a másikban.
A külső konfliktusok feldolgozásában segíthet az üres szék technika, ami által a kliens tudatosíthatja és visszaveheti azokat a tulajdonságokat, minőségeket, érzéseket, amelyeket a másikra vetített. (A projekcióról egy következő bejegyzésben részletesebben is írok majd.) Amikor már tudatosul a belső polaritás, az üres szék alkalmazható a belső énrészek közeledése céljából is. Egy másik eszköz például a túlzás technikája, vagyis, amikor a kliens kipróbálja, hogy milyen, ha felnagyítja a megszokott viselkedését (például azt, hogy halkan beszél) és utána kipróbálja ennek az ellentét is, és tudatosítja, hogy mindkettőre képes, mindkettő ott van benne, és támogató lehet a számára.
A lényeg, hogy a Gestalt coachingban segítjük a kliensünket abban, hogy tudatosítsa, elfogadja és integrálja a belső ellentéteket, ami révén önmagával és másokkal is könnyebben kapcsolódhat.