Ebben a sorozatban ülésrészleteket mutatok be abból a célból, hogy érzékelhetővé váljon, milyen egy Gestalt önismereti folyamat. A bemutatott részletek a valóságon alapulnak, a szövegek a kliensem jóváhagyásával kerülnek publikálásra. A személyes adatait megváltoztattam, hogy semmiképp ne legyen felismerhető, kiről van szó. Minden klienssel a közös munka más és más. Van, amikor elsősorban beszélgetünk, van, amikor a jelen idejű megtapasztalás, a testi érzetekkel, képekkel vagy mozgással való kísérletezés kerül előtérbe – mindegyik forma érvényes és értékes lehet. Csilla rendkívül nyitott az élményalapú munkára, így a közös folyamatunkon keresztül jól érzékelhetővé válik a Gestalt szemlélet működés közben. A részletek végén röviden, a teljesség igénye nélkül írok néhány szakmai reflexiót.
Csilla 47 éves, házasságban él. Három gyermeke van, akik már iskolás korúak. Otthonról dolgozik. Rendkívül izoláltnak éli meg a helyzetét, vágyna egy értelmes felnőtt közegre. Családi, nagyszülői háttér hiányában, és mivel a férj a fő pénzkereső, rá hárul a gyerekek körüli teendők nagy része is, ami megterheli. A párkapcsolatában egyre magányosabbnak érzi magát. Már az első ülésen kiemeli, hogy sokszor türelmetlen magával és a környezetével kapcsolatban. Szereti, “ha van haladás.” Gyakran az a megélése: nem elég, amit csinál, és nem elég jó.
A nyolcadik ülésen Csilla a fiával kapcsolatos iskolai konfliktusról mesél, és arról, hogy ez minden energiáját felemészti. Észreveszem, és mondom neki, hogy az egyik lábfejét hátrafele keresztben tartja, félig megemelve. Erről eszébe jut a türelmetlensége.
- Szeretném gyorsan megoldani a helyzetet. Ebben a helyzetben nincs nyugalom. Valamit tenni kell. Kényelmetlen érzés. Ez nem “fair”!
- Ez mit jelent neked?
- Hát, hogy én úgy nevelem a gyerekeimet, hogy figyeljenek másokra, tekintettel legyenek. És mégsem ezt kapják cserébe.
- Úgy hallom, hiszel abban, hogy a világ igazságos, és mintha most megborult volna az egyensúly.
Csilla felnevet.
- Hm, tényleg. Elég naív vagyok.
- Észreveszel-e még valamit a testedben?
- Igen, a mellkasomban érzek szorítást.
- Mit üzen neked a szorítás?
- Azt, hogy nem vagyok elég jó szülő. Ha elég jó lennék, a gyerekem is elég jó lenne. És akkor átvették volna a jobb iskolába. Annyi mindent tehettem volna azért, hogy átvegyék. Aktivizálhattam volna magam az ottani szülői közösségben. Oda kellett volna mennem ahhoz a tanárhoz beszélgetni. Ha oké lennék magammal, odamentem volna. (...)
- Azt hallom, hogy sok elvárásod van magaddal kapcsolatban.
Itt hosszan beszélgetünk arról, hogy milyen is Csilla viszonya a tökéletességre törekvéssel.
- Ki tudsz mondani egy olyan mondatot, amiben kicsit megengedőbb vagy magaddal?
- Megpróbálhatom. “Én is ember vagyok, nem vagyok tökéletes, de a tőlem telhető legjobbat adom.”
- Milyen volt ezt kimondani? Én azt figyeltem, hogy végig tartottad velem a szemkontaktust, és ellágyult a hangod.
- Nem éreztem magam 100%-osan hitelesnek közben. De enyhült a feszítés a mellkasomban. Olyan, mintha egy réteg levált volna egy kőről. Most mélyebb levegőket tudok venni (...)
Itt maradtunk egy kicsit ezzel az élménnyel. Majd Csilla megszólalt:
- Valójában most az van, hogy nincs megoldása ennek a helyzetnek. Egy évig még biztos, hogy ide fog járni a fiam.
- Hogyan tudod most támogatni magad abban, hogy elfogadd ezt a helyzetet?
- Hú, nem tudom. Az előbbi mondatot biztos fogom mondogatni magamban. Gyakorolni fogom ezt az attitűdöt.
- Én úgy hallom, hogy még nem teljesen a tiéd ez a mondat. És ez így teljesen rendben van. Most itt vagy ezzel. (...) Van-e valami, ami teljesen a tiéd, és támogatni tud a helyzet elfogadásában?
- Nem jut eszembe most semmi. Tudod, van ez a türelmetlenség, és közben a bénultság. Ilyenkor megmerevedik a testem, nehezek a végtagjaim. Nem tudok semmi másra gondolni, mint, hogy tenni kéne valamit, de nem tudok tenni semmit.
- Én még azt figyeltem meg, hogy a földet nézted és megmerevedett a tekinteted.
- Igen. (...) Nehéz lenni ezzel a tehetetlenséggel. Jó lenne, ha eszembe jutna valami, amivel tudom magam támogatni.
- Van kedved ránézni képekre? Kitennék neked asszociációs kártyákat az asztalra, hátha eszedbe jut valami.
- Igen, szívesen.
Kiteszem az asztalra az asszociációs kártyákat.
Csilla pár percig nézegeti őket, aztán négyet választ.
A szirmait ledobó virág képéről az jut eszébe, hogy támogató a számára, hogy sokat van a természetben és jobban meg tudja élni a jelent, ha nemcsak a végcélra, hanem a részletekre is tud figyelni.
A táncoló szúnyogról eszébe jut a táncolás, ami számára és a fia számára is támogató kikapcsolódás volt régebben.
Az egymást ölelő medvék képéről a testi érintés fontossága, ami még mindig megvan a középső gyermekével.
A szőlőfürtről pedig az jut eszébe, hogy nincs egyedül. Vannak barátai, akikkel tud erről beszélgetni, és a fiának is lehet az iskola mellett másik közeget találni.
- Huhh, nem is gondoltam, hogy ennyi minden eszembe fog jutni. Köszönöm, ezeket most elviszem magammal.
A korábbi részben leírt üres szék kísérlet végén Csilla testi szinten is megélte, milyen az, amikor engedélyt ad magának arra, hogy ne legyen tökéletes. Természetesen egy ilyen élmény nem tudja egy csapásra megváltoztatni azt a működést, ami évtizedek óta jellemző rá. A belső kritikus hang a középső gyereke iskolai nehézsége kapcsán most is erőteljesen megjelent.
Talán egy kicsit türelmetlen voltam, amikor megkérdeztem, tudna-e mondani magának egy megengedőbb mondatot. Lehet, hogy Csilla türelmetlensége hatott rám is. A változás paradox elvét szem előtt tartva nem akarjuk megváltoztatni azt, amiben vagyunk. Inkább az a cél, hogy egyre inkább tudatába kerüljünk annak, hogyan működünk, milyen megküzdési stratégiákat használunk.
Bár Csilla nem tudta teljes átéléssel kimondani ezt a mondatot, mégis történt valami: ismét több tér lett a mellkasában. Ezek az apró, testben is megélt mozzanatok – ha elégszer megjelennek egy folyamat során – szép lassan képesek hozzájárulni ahhoz, hogy ne automatikusan reagáljunk, hanem egyre nagyobb választási szabadságunk legyen.
A Gestalt folyamatokban központi kérdés az öntámogatás, ami az egészséges működésünk egyik alapfeltétele. Ahhoz, hogy rugalmasan tudjunk alkalmazkodni a környezetünkhöz, és kapcsolódni tudjunk magunkhoz és másokhoz, szükségünk van belső és külső támogatásra is.
Csilla bénult állapotában nem tudott felidézni semmit, amivel magát támogatni tudná. Ilyenkor gyakran segít, ha a külvilágból hozunk be valamilyen kapaszkodót. Az asszociációs kártyák ebben támogatták őt: segítettek hozzáférni olyan erőforrásokhoz, amelyek ott voltak benne, csak ebben az állapotban nem tudott elérni hozzájuk.