Ebben a sorozatban ülésrészleteket mutatok be abból a célból, hogy érzékelhetővé váljon, milyen egy Gestalt önismereti folyamat. A bemutatott részletek a valóságon alapulnak, a szövegek a kliensem jóváhagyásával kerülnek publikálásra. A személyes adatait megváltoztattam, hogy semmiképp ne legyen felismerhető, kiről van szó. Minden klienssel a közös munka más és más. Van, amikor elsősorban beszélgetünk, van, amikor a jelen idejű megtapasztalás, a testi érzetekkel, képekkel vagy mozgással való kísérletezés kerül előtérbe – mindegyik forma érvényes és értékes lehet. Csilla rendkívül nyitott az élményalapú munkára, így a közös folyamatunkon keresztül jól érzékelhetővé válik a Gestalt szemlélet működés közben. A részletek végén röviden, a teljesség igénye nélkül írok néhány szakmai reflexiót.
Csilla 47 éves, házasságban él. Három gyermeke van, akik már iskolás korúak. Otthonról dolgozik. Rendkívül izoláltnak éli meg a helyzetét, vágyna egy értelmes felnőtt közegre. Családi, nagyszülői háttér hiányában, és mivel a férj a fő pénzkereső, rá hárul a gyerekek körüli teendők nagy része is, ami megterheli. A párkapcsolatában egyre magányosabbnak érzi magát. Az első ülésen kiemeli, hogy sokszor türelmetlen magával és a környezetével kapcsolatban. Szereti, “ha van haladás.” Gyakran az a megélése: nem elég, amit csinál, és nem elég jó.
A türelmetlen énrész, akit “ostorozónak” hív, rendszeresen megmutatkozik az első üléseken. Például amikor mély levegőket veszünk az egyik ülés végén: “A légzés nagyon segít. És milyen hülye vagyok, hogy nem figyelek rá, pedig ezt már régóta tudom.” Egy másik ülésen az a gondolat jön: “Hogy tarthatok itt 47 évesen?”
Egy későbbi ülésre Csilla azzal érkezik, hogy nagyon lekötik a középső gyerekkel kapcsolatos iskolai nehézségek. Azt fogalmazza meg: “Megint türelmetlen vagyok magammal. Szeretnék jobban a saját jelenemben élni. Változtatni a viselkedési mintáimon, azon, ami rossz. A fiam ügyében például egyből a megoldást keresem, ahelyett, hogy ott tudnék maradni vele abban a nehézségben, amiben van. A türelmetlenségem azt csinálja velem, hogy listázza az előttem álló feladatokat. Ilyenkor csak az a cél, hogy kipipáljam a következőt.”
Az is kirajzolódik, hogy az ostorozó egy olyan Csillához beszél, aki “szinte soha nem elég jó”. Azt mondja, ez a része önbizalomhiányos. Úgy éli meg, nem tud célt kitűzni és azt elérni. Ez a része állandó hiányérzettel van jelen: mintha sosem lenne elég, amit csinál.
Megkérdezem, hogy van-e kedve kipróbálni, hogy milyen, ha belehelyezkedik mindkét énrészébe, esetleg beszélhetnek is egymással. Mivel szívesen nekilát, megkérem, hogy a szobában külön erre tartott két széket helyezze el úgy, ahogy szerinte az “ostorozó” és a “szinte soha nem elég jó” részek vannak most egymással. Szembe állítja a két széket, de elég távol egymástól. Azt mondja, az “ostorozó”-hoz van most közelebb, ezért előbb abba a székbe ül bele.
- Helyezkedj most bele az ostorozó állapotodba és figyeld meg, milyen testi érzetek jönnek. Azt látom, hogy egyből kihúztad magad, egyenesen ülsz.
- Igen. Startra késznek érzem magam. Pozitív energia jön. Sarkamtól a gerincemen át a fejem búbjáig megy az energia, a gerincemben érzem elsődlegesen.
- Akkor jól látom, hogy ebben az állapotban van támogató is számodra?
- Igen abszolút. Ez most nagyon meglepő.
- És hogyan akadályozod itt magad?
- Nagyon görcsös vagyok. Csinálni kell a dolgokat, és ezt rákényszerítem a családomra is. Ezt csinálta az anyukám is velünk. Mindig kényszer volt az indulás a kirándulásra, és vita volt. Aztán mindig jól éreztük a végén magunkat. … És türelmetlen vagyok. Legyen már! Menjünk már! Azért mondogatom, mert nem vagyok elég jó.
- Van kedved kipróbálni, hogy milyen, ha átülsz a “nem elég jó” székbe?
- Igen.
- Azt látom, hogy itt beesnek a vállaid, belesimulsz a székbe.
- Igen, itt nem tartom úgy magam. És nincs sok energiám. Mintha ez nem is én lennék.
Csilla még a második székben marad, de nehéz számára igazán belehelyezkedni a ‘nem elég jó’ élményébe. Felidézzük, hogy az ülés elején is beszélgettünk arról - a fia kapcsán - , hogy nehéz a nehéz érzésben maradni. Talán most itt is ez történik.
Egy idő után javaslom, hogy álljon fel, távolodjon el a két széktől, és nézzen rájuk egyenlő távolságból.
- Mit látsz?
- Szeretném közelebb tolni őket. - meg is teszi. A két széket egészen egymás mellé tolja. Itt már nem szemben állnak egymással, hanem kissé kifelé fordítva, így a két szék egy-egy lába egymásba tud kulcsolódni. - Most eszembe jutott, amikor először próbáltam, már felnőtt fejjel, korcsolyázni. Nagyon nem ment, és ez nagyon zavart. Ostoroztam magam, de nem ment jobban. Aztán egyszercsak rájöttem, hogy nincs semmi tétje. Nem kell, hogy jól menjen, elég, ha én jól érzem magam. És ekkor elkezdtem ráérezni. (...)
- Mit üzen ez a történet most neked?
- Hát, hogy nem kell tökéletesnek lennem. Nem kell tökéletesen csináljam. És szeretném, ha ezek a részeim együttműködnének!
Amikor visszaülünk a fotelekbe, Csilla azt mondja, egy kő esett le a szívéről. Megnőtt a tér a mellkasában. Egészen mély levegőket tud venni.
Gestalt folyamatokban mind belső, mind külső konfliktusok feldolgozására használjuk az üres szék technikát. Csillában már az első ülésen megfogalmazódott a konfliktus a türelmetlen és a nem elég jó énrészei között. A mostani ülésre már olyan sokat beszélgettünk erről a belső feszültségről és a két ellentétes belső megélésről, hogy időszerűnek tűnt megszólaltatni őket. De idáig nem jutottunk el: az énrészek még nem kerültek párbeszédbe. Éppen elég sok információ jött csak abból, ahogy beült az “ostorozó” székbe. A “nem elég jó” -val pedig nehéz lett volna még azonosulni. Ezért inkább azt kértem, hogy kívülről nézzen rá, ami egy releváns emléket és egy fontos felismerést hozott. A Gestalt szemléletben lényeges, hogy nem erőltetjük a dolgokat, hanem fokozatosan megyünk közelebb a belső részeinkhez. Csilla most nem állt készen, hogy megtapasztalja a “nem vagyok elég jó” állapotát. Az ellenállást ilyenkor nem törjük meg, csak ránézünk arra, ami éppen történik.
Az üres szék kísérlet fontos igényt hozott fel anélkül is, hogy az énrészek párbeszédbe kerültek volna. Csilla ugyanis összetolta a székeket úgy, hogy azok átkulcsolták egymást. Ez egy integratív mozzanat volt, amely megmutatta számára, hogy a részei nem harcolni, hanem kapcsolódni szeretnének. Ezután a múltból feljött emlék segített rálátni, hogy ez a belső közeledés egyben engedély is arra, hogy ne kelljen tökéletesnek lennie. A tökéletességre törekvés elengedését Csilla testi szinten is intenzíven megélte. Az ilyen testben megélt élmények sokszor jobban belénk vésődnek, mint amikor csak a kognitív síkra figyelünk.