A gyász mindig egyedi, sokszor rendkívül fájdalmas, ellentmondásos, mély és felkavaró emberi tapasztalás. Vajon cél-e, hogy lezárjuk a kognitív és érzelmi kapcsolatunkat halottainkkal vagy más veszteségeinkkel?
A XX. század elején Freud a gyászt lineáris folyamatként írta le: fájdalmas, de célirányos munkaként, melynek során újra és újra szembesülünk a veszteséggel, míg végül el tudjuk engedni az érzelmi kötődést, hogy az energiát új kapcsolatokba fektethessük. Hasonlóan, Kübler-Ross öt fázis modellje is a lezárás felé vezető utat hangsúlyozta, bár eredetileg nem a gyászolók, hanem a haldoklók tapasztalatait írta le. Hosszú ideig a gyászra tehát feldolgozandó, lezárandó folyamatként tekintettek. Ha ez nem sikerült, a gyászt patológiásnak minősítették.
Az 1980-as évektől kezdve azonban új nézőpontok jelentek meg. A modern felfogás szerint a gyász nem lineáris, hanem dinamikus, teljesen egyedi tapasztalat. A kettős folyamat (dual process) modellje szerint a gyászoló két párhuzamos folyamat között ingadozik: a veszteség orientált tevékenységek és a helyreállítás-orientált tevékenységek között. Ez az oda-vissza oszcillálás természetes és egészséges . A „folyamatos kötelék” (continuing bonds) elmélete szerint nem szükséges teljesen elengedni az elhunytakat: a belső párbeszéd, emlékek, szimbolikus jelenlét érzelmi támaszt adhat, és támogathatja az élet folytatását. Persze ennek előfeltétele a szembesülés a veszteséggel, vagyis a visszafordíthatatlanság tudatos elfogadása. A gyász célja nem feltétlenül a lezárás, hanem a veszteség jelentésének újrateremtése (meaning reconstruction), ami hosszú, hullámzó, gyakran egész életen át tartó folyamat.
Mindezen modern elméletek összeegyeztethetők a Gestalt általános szemléletével. A Gestalt szerint a lezárás természetes és fontos az élet különböző ciklusaiban (pl. kapcsolatok, tapasztalás, szükségletek kielégítése, feladatok elvégzése, stb.), mert a befejezetlenségnek negatív hatása van a pszichés egészségünkre. Ugyanakkor XXI. századi tanulmányokban Gestalt hátterű szerzők (S.Roos, J. Melnick) már amellett érvelnek, hogy súlyos, traumatikus, vagy az életet nagymértékben megváltoztató veszteségek esetén a lezárás lehetetlenné válhat, és annak erőltetése káros lehet. Ugyanakkor a nem lezárásnak (non-closure) lehet kedvező hatása: az ebből eredő feszültség energiája pozitív célokba és tevékenységekbe csatornázható és az élet a szenvedéssel együtt is teljesbbé és megbecsültebbé válhat.
A Gestalt-szemlélet alapján a veszteség az életmezőnk átrendeződésével jár, amelyben újra és újra jelentést, kapcsolatot és egyensúlyt keresünk. Az egyik legfontosabb feladatunk emberként, hogy kreatívan alkalmazkodjunk ahhoz, amit az élet hoz számunkra. A cél nem a felejtés, az érzelmi lekapcsolódás, hanem a veszteség integrálása a személyes történetünkbe. A gyász folyamatos kapcsolat a veszteségünkkel, amely formálja a személyiségünket, identitásunkat, és alakítja azt, ahogy megéljük a jelent. A veszteségeinkhez való viszonyulásunk gyakran ambivalens. Segít, ha elfogadjuk az ellentmondásokat, és azt a feszültséget, ami az elmúlthoz való kötődésünk és az elengedés iránti vágyunk között húzódik. Nem beteges, ha bizonyos érzések, emlékek, fájdalmak visszatérnek: a gyász az életünk része.
Szinte minden coaching folyamatban megjelennek lényeges veszteségek: válás, más fontos kapcsolat elvesztése, szülők halála, öregedés, kényszerű költözés, munkahely elvesztése, és így tovább. Az a támogató, ha időt és teret adunk a veszteségeknek, és az azokkal kapcsolatos érzéseknek, megéléseknek.
Felhasznált irodalom:
Joseph Melnick, Susan Roos: The Myth of Closure (Gestalt Review 11(2) 2007)
Susan Roos: The Kubler-Ross Model: An Esteemed Relic
Susan Roos: Chronic Sorrow and Ambigous Loss: Gestalt Methods for Coping with Grief (Gestalt Revoew 17(3) 2013)
Carmen Vazquez Bandín: "Espérame en el cielo": The Process of Grief According to Gestalt Therapy (Gestalt Review 16(2) 2012)